12.rész: Sötét szándék

Sziasztok! Először is szeretném elnézéseteket kérni, hogy majdnem egy évet (sőt, lehet, hogy még többet is) várattalak titeket az új résszel. Remélem, hogy élvezni fogjátok, ha már ennyit kellett rá várnotok.. ^.^" a részt még tovább fogom írni, eredetileg hosszabbra terveztem, de nem akartalak tovább váratni benneteket. :D Ezentúl, nem igérhetem biztosra, hogy időben, de minimum 3 hetente hozom a részeket. ;) :* XXX: Lexi

Dátum: 09.12      20:56 perc 

Kedves Naplóm!


 Nem is tudom hol kezdjem.. ott folytatom, ahol tegnap félbe kellett hagynom. Miután megmutattam Bonnie-nak és Elenának a fényképet, amin Kol szerepel, (Már előzőleg beavattam őket hogy ki is ő) mindhárman ledőltünk a régi ágyra és néztünk ki a fejünkből.
  -Itt valami nagyon nincs rendben.... - szólalt meg végül Elena. Szinte hallottam ahogy kattognak az agykerekei. - Hogy kerül egy kb. 200 éves fotó Kol Mikaelson-ról a szüleim nyaralójának az egyik szobájába ?! 
  - Kérdezz kettőt és könnyebbet! - válaszolta Bonnie.
  - ...és hogy lehet, hogy eddig nem szúrta ki a szemem?! - folytatta a töprengést Elena. - kezd minden egyre fárasztóbb lenni...
 Ahogy meredten bámultam a plafont újra lejátszódtak bennem az "előbb" történt események, és hirtelen összeállt a kép.
  - Mi van ha valaki azt akarta hogy megtaláljuk? - ültem fel megvilágosodva. - Mielőtt a szekrény eldőlt volna, lépteket hallottam, amik ide jöttek... de a folyosón nem láttam senkit.
  - Most hogy mondod... - ült fel Bonnie is. - amióta megérkeztünk furcsa érzésem van a házzal kapcsolatban.
 Elena (ha egyáltalán lehetséges)  még jobban lesápadt. 
  - De nem rossz értelemben! - tette hozzá gyorsan a másik barátnőm, mire Elena egy picit megnyugodott. - Csak olyan.. olyan mintha nem egyedül lennénk.... mintha lenne itt valaki, aki nem ide tartozik... Így érthető ? 
  - Vagy már nem ide tartozik.... - pattant fel Elena. - Szerintetek lehetséges, hogy egy szellem kísért a házban? 
  - Elena! A mi helyzetünkben bármi lehetséges! - mondtam.  

 ... 

 Kora este, mikor már kezdett besötétedni minden készen állt a szellemidézéshez. (Elena ötlete volt. Bonnie először ellenezte, de akaratos barátnőnknek sosem lehet ellentmondani.) 

 Körbeültünk a sötét szobában, ahol a fényképet "találtuk" és meggyújtottam a lenti boltban vett kis mécseseket, Elena pedig lerakta melléjük a fotót. 

 Bonnie nagyot sóhajtott: 

  -Na jó, először is, mivel nem tudjuk, hogy ki az a szellem, ezért csak te tudsz nekem valamiféle támpontot adni, Caroline.  

  - Milyen támpontot?... mármint hogyan? - kérdeztem. 

  - Hááát... - törte a fejét - Talán gondolhatnál a hangra , amit hallottál. Elena te meg arra a pillanatra fókuszálj amikor leesett a kép.. én pedig teszem a dolgom. Most fogjuk meg egymás kezét! - adta ki az utasításokat. - Oké. Mostantól senki sem szakíthatja meg a kört csakis én! 

 Miután elmondott egy igézetet csak ültünk és vártuk hogy mi fog történni. 

Semmi. Síri csönd. Csak a mi halk szívdobogásunk törte meg a már-már rémisztő hangtalanságot. (Amit persze csak én hallottam.) 

  -Ennek így semmi értelme. - engedte el a kezünket Bonnie. - a kísértet vagy nem akar velünk kommunikálni, vagy már rég nincs is itt. 

  - Ez most komoly?! Ezért ültünk itt... - néztem a réges-régi faliórára - 30 percet? 

  - Ez van! - állt fel Elena. - szerintem én most megfürdök... eléggé poros lettem a takarítás közben. 

  -Én megyek másodiknak! - pattant fel Bonnie.  

  - Jó, de akkor nekem több helyem lesz a vendégszobai ágyon! - fújtam el a gyertyákat.  

...   

  -Jut eszembe, tudtad, hogy ma csillaghullás van? - kérdezte Elena. A szülei szobájában voltunk, ő az ágyon hasalva könyvet olvasott, én pedig az ágy támlájának dőlve "tantervet" készítettem a szurkolócsapat edzéseire. Bonnie a fürdőben volt. 

  -Tényleg? Az jó. Majd később kimehetnénk megnézni, há.. - gondolatmenetemet Bonnie sikolya szakította félbe.  
  - Mi történt? - termettem ott azon nyomban a fürdő ajtajában. 
Bonnie először csak a tükröt bámulta ijedten, majd zavartan rám és az idő közben engem beérő Elenára pillantott. 
  - Semmi különös, csak.. nyitva hagytam az ablakot és bejött valami randa bogár. De szerintem megijedt tőlem és már elrepült. 
 Elena az ablakhoz lépett és becsukta. Tényleg tárva-nyitva állt. 
  - Ilyet ne csinálj többet, oké? - szólt. - Nagyon megijesztettél. 
  - Egyáltalán hogy juthatott eszedbe kitárni miközben fürdesz? Elment a józan eszed? - förmedtem rá. 
  - Nem kell leharapni a fejemet! - torkollt le. - Csak akkor nyitottam ki amikor elkezdtem fogat mosni, hogy kimenjen a vízgőz.  
  - Ez akkor is nagy meggondolatlanság volt! Mi van ha bemászik rajta valaki? - feszítette tovább a húrt Elena. Bonnie arcán furcsa kifejezés jelent meg, de nem jöttem rá, hogy mi volt az, mert amilyen gyorsan jött, el is múlt. 
  - De nem történt semmi, ugye? Akkor nem értem miért kell annyira túlreagálni. - vágta rá. Mindkét barátnőmön láttam, hogy kezdenek nagyon bepipulni, úgyhogy jobbnak láttam, ha másra terelem a szót.   - Tudjátok mit? Inkább hagyjuk az egészet! Nem éri meg ezen vitatkozni. Gyorsan lezuhanyzom és utána kimehetnénk megnézni a csillaghullást. Benne vagytok? - néztem rájuk ellentmondást nem tűrően, majd meg sem várva a választ "kitoloncoltam" őket a helyiségből, ezzel véget vetve a vitának. 
 Fél órával később felfrissülve léptem ki az ajtón Elenával és Bonnie-val az oldalamon. Úgy terveztük, hogy kivisszük a pokrócokat és azokon feküdve beszélgetünk és bámuljuk a csillaghullást. 
  - Szerintem itt jó lesz. - Állt meg a tóhoz közel Elena és leterítette a pokrócot a földre. Ledőltünk mellé és egy darabig csak az eget bámultuk hullócsillagok után kutatva. Eddig még sosem láttam ennyire tisztán az eget és meg kell mondjam a "vámpírlátásommal" egybevéve elképesztőbb, mint valaha. 
  - Ez nem ér! Neked sokkal könnyebb észrevenni őket. - vetett rám szúrós pillantást a sötétben Elena. 
  - Már miért lenne könnyebb? - nevettem rajta elégedetten. Bár igaz is, 5 perc alatt többet számoltam meg egyedül, mint ők ketten egybevéve 10 perc alatt. 
  - Mintha nem tudnád. - emelte égnek a szemét. 
  - Egyszerűen csak tehetséges vagyok. - nagyzoltam.  
  - Ha már a tehetségnél tartunk, elég tehetségesen hálóztad be Klaust, mennyi is?... 9 nap alatt? - vigyorgott Bonnie. A gyomrom görcsbe rándult, és Klaus említésére akaratlanul is hevesebben kezdett verni a szivem. 
  - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem félve. 
  - Azt csiripelték a madarak, hogy eléggé felkeltetted az érdeklődését. - folytatta Bonnie. 
  - Nem csak én vagyok az egyetlen, aki felkeltette valakinek az érdeklődését. - jegyeztem meg felháborodva. 
  - Tessék? Miről van szó? Mit hallgattok el előlem? - ült fel Elena. 
  - Semmit. - felelte Bonnie elvörösödve (amit persze csak én láttam a sötétben.) - Csak arra céloztam, hogy egész jól haladsz a kémkedésben. - fordult hozzám. 
  - Szerintem is.. - értett egyet Elena. - Talán túl gyorsan is. - tette hozzá. - Nem gondoljátok, hogy átlát a szitán? Eddig valahogy túl könnyen ment minden. 
  - Na, azt azért nem mondanám. - ültem fel. - De így jobban belegondolva... 
Lehet, hogy tényleg "átlát a szitán" és csak szórakozik rajtunk? Erre a gondolatra megint görcsbe rándult a gyomrom, de most nem azzal a kellemes bizsergető érzéssel, hanem a tehetetlenség érzésétől. Hogy lehetséges az, hogy csak ilyen kevés ideje ismerem és ennyi érzés között őrlődök miatta?! Én nem vagyok ilyen. Vagy mégis? Nem tudom eldönteni. 
  - Elég hűvös van, nem gondoljátok? - karolta át magát Elena. 
  - Hozok nektek takarót. - kaptam az alkalmon. - Amúgy is be akartam menni, mert kezdek szomjas lenni. 
  - Addig én behozom a lemaradásomat a hullócsillagok terén. - emelte fel Bonnie az éjellátó távcsövét (??). 
  - Hajrá! - nevettem. 
 Miután kikerestem a takarókat (Elena táskájának a legalján bukkantam rájuk) leraktam őket a földre magam mellé, és nekiestem a hűtőtáskának vértasakok után kutatva. Nem találtam benne semmit, leszámítva három jégakkut és egy majdnem üres üdítős-palackot. 
  - Ez komoly? - sóhajtottam. 
 Éppen indultam lefelé, hátha találok valamit az ősrégi hűtőben, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Az ajtózár kattanása. Nyikorgás. Lépések zaja. Ajtócsapódás. A barátnőim nem lehettek. A lépések túl hangtalanok voltak egy emberéhez képest. Minden izmom megfeszült.
 Valaki betört a házba.
 

Az új résszel kapcsolatban

Sziasztok. A folytatás készülőben van. De nagyon lassan tudok vele haladni az év végi vizsgáim miatt. Igyekszem minél előbb befejezni és nyáron sok új és izgalmas résszel jelentkezem :) Megértéseteket és türelmeteket előre is köszönöm :)  xxx:Lexi

Happy Birthday! :3

 Mint már bizonyára tudjátok, a mi "vampire-barbie"-nk Candice/Caroline Május 13.-án ünnepelte 27. születésnapját. :) Kedvenc hibridünk Joseph/Klaus pedig pont ma töltötte be 33. életévét! Ezúton is szeretnék boldog születésnapot kívánni nekik!  xxx:Lexi

*-* ♥

 
 Sziasztok! :))
Mint látjátok, nem egy új résszel jöttem (az még egy picit várat magára, mert alig látszom ki a sok tanulni való alól, így alig van időm... :/ ) de van itt valami, amit mindenképp szerettek volna megosztani veletek! :3
Oh, és jut eszembe.... ha egy "pici" késéssel is, de Boldog Új Évet kívánok mindenkinek! :)) ♥

XXX: Lexi

A fény - A sötétség
Az angyal - Az ördög
A szépség - A szörnyeteg
A Yin - A Yang 
Klaroline Forever  

11.rész: Ház a tónál

Dátum: 09.11.       23:12 perc 

Kedves Naplóm!
 Annyira kikészített a tegnapi nap, hogy miután írtam a naplómba, még órákig fent voltam. Csak akkor sikerült elbóbiskolnom, amikor a nap már felkelőben volt. Pár óra múlva felriadtam. Felültem a fotelből, és nagyot ásítva körülnéztem.
 Az ablak tárva-nyitva állt, a rajta befúvó már-már hűvös szél a fehér függönyöket tépkedte. Kinéztem rajta. Az ég egy kicsit szürke volt, de a nap néha felbukkant a felhők között. Szinte tökéletes őszi hangulat volt.... leszámítva a 22 fokos meleget. Becsuktam az ablakot, és megfordultam.
 A kanapén nem feküdt senki. A takaró, amit este anyára terítettem , összegyűrve hevert a földön. Nálunk általában mindig katonás rend uralkodott, úgyhogy beletelt néhány másodpercbe, amíg befogadtam a látványt.
 Anyára végül a konyhában leltem rá. Az asztalnál ült és a kávéját szürcsölgetve újságot olvasott. Nem emlékszik semmire a tegnapi napról, mert manipuláltam, hogy egy kicsit mások legyenek az emlékei....
  -Jó reggelt! - köszöntem.
  -Jó reggelt! - mosolygott rám. -Hogy aludtál?
  -Őszintén szólva... sehogy. - ásítottam.
  - Miért nem az ágyadban aludtál? - ráncolta a szemöldökét.
  - Nem tudom... nem volt kedvem felvánszorogni... -válaszoltam, miközben kávét töltöttem magamnak.
  -Értem. - hagyta rám. - ... tervezel valamit mára?
  -Igen, Elenával és Bonnie-val elmegyünk a Gilbert nyaralóba, a tópartra délután... valamikor holnap este jövünk haza. - ültem le mellé. - Te mit fogsz ma csinálni?
  -Még nem tudom... elég gyengének érzem magam, szerintem ma csak pihenni fogok...
 Szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el.. reméltem, hogy még nem akar elmenni dolgozni.
Nem sokkal később csörgött a mobilom:
  -Haló? - szóltam bele.
  -Szia! Nincs kedved eljönni velem bevásárolni az útra? - kérdezte Bonnie.
  -De, persze, elmegyek veled. - egyeztem bele.
  -Oké, akkor 10 perc, és ott vagyok. Szia!
  -Szia!

... 

   -Nem tudom, te hogy vagy vele, de már most alig várom, hogy odaérjünk! Annyira régen voltam abban a házban! - mondtam Bonnie-nak a Supermarket-ben. 

   -Én is nagyon kíváncsi vagyok, ho.... -kezdte Bonnie, de nem tudta befejezni, mert nekiment valakinek, és elakadt a lélegzete. Még le is sápadt, mintha valamitől... megrémült volna. - Ohh, e-elnézést - dadogta zavartan.  

 A sötét hajú fiú, aki eddig háttal állt nekünk, megfordult. 

   -Nincs semmi... baj. - mondta a jóképű srác, mondata közben félmosolyra húzva a száját. Bonnie-t mintha ettől mégjobban kirázta volna a hideg.
   -Öhmm.... én szerintem szerzek valahonnét kenyeret.... te addig keress valamilyen.... húst. - mondta, és (meg sem várva, hogy reagáljak valamit) elslisszolt.
  - A nevem Kol. - mutatkozott be az idegen, miközben a hentespult felé tartottunk. - Te pedig biztosan Caroline vagy.
   - .... Igen, de honnan tudod a nevem? Ha jól emlékszem , még sosem láttalak a városban.
   - Sokat hallottam rólad, és nem is nagyon láthattál, mert nemrég költöztünk ide.
 Nem értettem, hogy honnan hallhatott rólam... hacsak nem.....
  - Kitől hallottál te rólam? - néztem rá gyanakodva. Megálltunk a hentespult mellett.
Kol, mintha szórakozott volna rajtam.
  - Természetesen Klaustól... és persze Bekah-tól.
  - Ismered őket?
  -Klaus a bátyám, Rebekah meg a húgom. - úgy mondta a bátyám szót, mintha valami trágárság lenne..... a húgom szót pedig gúnyosan. Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. Egyrészt örültem, hogy "Bekah" csak Klaus testvére... azt hittem, hogy... mindegy mit hittem. De ha az a "csitri" Klaus testvére, akkor minek volt ez a nagy felhajtás? Nem hiszem, hogy féltékenységből.
  - Klausnak vannak testvérei?.... Ezt még nem is mondta nekem.....
  -Ó, csak nem elszóltam magam? - kérdezte  gunyorosan.
  - Hé, ha kértek valamit, akkor most döntsetek, vagy ha nem, akkor húzzatok innét, mert fenntartjátok a sort. - szólt ránk a pult mögött álló fiatal lány. Alig lehetett több húsz évesnél.
  - Egy pillanat kedvesem. - pillantott rá beszélgető partnerem. - ....Elkérhetném? - mutatott a lány kezében tartott hatalmas késre, miközben áthatóan a szemébe nézett.
 Kirázott a hideg, ahogyan a goromba pultos lány megüresedett tekintettel átnyújtotta neki az eszközt.
  - Köszönöm édesem. - vigyorgott Kol nyájasan. Kezdtem tőle berezelni. - Most pedig térjünk a lényegre. - nézett rám a kezében forgatva a kést. - Mit akarsz tőlünk?
  - Hogy mi?... - kérdeztem vissza értetlenül, kerülve a pillantását. Nem bírtam ránézni.
  - Ne játszd itt nekem a hülyét, tudom, hogy sántikálsz valamiben... csak azt nem, hogy miben. - suttogta, közelebb hajolva hozzám, a kést pedig az élével felém lassan elhúzta a torkom előtt. Tudtam, hogy nem árthat vele nekem, de attól még megborzongtam. Kezdtem komolyan megijedni.
  - Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz... - mondtam, miközben lassan hátrálni kezdtem.
  - Ó, dehogynem... - forgatta a kést a kezében. - De egyet ne feledj kislány... a tűzzel játszol! - mondta, és a bárdot a pultba állítva nyomatékosította a mondandóját.
 Nyeltem egyet.
Kol még egyszer rám villantotta gúnyos mosolyát, majd újra megszólalt:
  - Remélem érthető voltam.
  - Az nem kifejezés. - néztem vissza rá olyan fenyegetően, ahogy csak tőlem tellett.
  - Nagyon örültem. - intett nekem és a pultos lánynak válaszra sem méltatva, majd megfordult, és eltűnt a polcok között.
 Bonnie-ra a bejáratnál találtam rá.
  - Kösz,hogy faképnél hagytál -ugrottam neki rögtön.
  -Ne haragudj, csak nagyon furán érzem magam.... rossz előérzetem van ezzel a fickóval kapcsolatban.
  -Uhh... tényleg elég sápadt vagy... biztos vagy benne , hogy el tudsz jönni velünk? Ne menjünk inkább a jövő héten? - kérdeztem tőle, miközben a kajákat cipelve megindultunk a parkoló felé.
  -Nem, dehogy. Jobban leszek. De azért jó lenne ut.... - kezdte a barátnőm, de valami a torkára fojtotta a szót. Meredten bámult valamit. Vagy valakit.
 Én is arra néztem , amerre ő.. és meglepetésemben az összes zacskót elejtetem, ami a kezemben volt.
Klaus lehajolt, hogy segítsen felszedni az elejtett csomagokat, de én dühödten félrelöktem a kezét.
  -Te csak meg ne próbálj segíteni!-sziszegtem, mire érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
  -Beszélj vele!-suttogta Bonnie a fülembe, és már ott is hagyott. Megint.
  -Szabadna tudnom, hogy mi okból haragszol rám?-mosolygott Klaus.
  -Még van merszed megkérdezni? A te drágalátos húgod majdnem megölte az anyámat! Tegnap este!-kiabáltam kikelve magamból. - Nem rémlik valami?
  -Hé-hé! - csitított és megfogta a karom. A kezemen elektromosság futott át. - Először is: én erről semmit nem tudtam. Másodszor: ne kiabálj ilyeneket a nyílt utcán. Már így is mindenki minket néz.
 Igaza volt. a parkolóban mindenki minket bámult. Érdekes módon, amikor körülnéztem hirtelen mindenkinek fontos dolga akadt.
  -Mit keresel itt? - kérdeztem már valamivel nyugodtabban.
  -Téged. - hangzott a tömör, rövid válasz. - Beszélnünk kell.
  -Nincs miről beszélnünk. - állítottam (nem túl sok meggyőződéssel) és megpróbáltam őt kikerülni, de ő a karomnál fogva csak még közelebb húzott magához.
  -Dehogy nincs. - Lehelte. Libabőrös lett a hátam.
  -Na jó, nyögd ki , hogy mit akarsz! - szóltam rá. Amilyen gyorsan csak tudtam, faképnél akartam hagyni.... Nem létezhet olyan, hogy a gyomrom liftezik csak mert a közelemben van, miközben nagyon jól tudom, hogy miatta az anyám majdnem meghalt! - győzködtem magam.
  -Csak azt, hogy légy óvatos! Megmondom majd a húgomnak, hogy álljon le azzal, amit csinál, de semmit nem ígérhetek előre.. ő eléggé.... hogy is mondjam... önfejű tud lenni... -suttogta, majd elgondolkozva a szemembe nézett. Elpirultam. Már megint. Klaus ajkán mosoly bujkált.
  -Tudok vigyázni magamra! - húzódtam el tőle. Végre elengedte a karomat.
  -Efelől nekem semmi kétségem. - vigyorgott, nekidőlve a saját kocsijának. - Én a testőri képességeidre gondoltam...
   -Ohh.... dugulj már el! - mérgelődtem, és hátat fordítva neki öles léptekkel elindultam a parkolóban.
   -Hé Caroline! - kiáltott még utánam. A szívem kihagyott egy dobbanást. Megtorpantam.
   -Igen? - fordultam hátra zavartan.
   -A kocsid a parkoló másik végében van! - nevetett az öklébe.
   -Haha, nagyon vicces! - indultam meg visszafelé enyhén vöröslő fejjel. Igyekeztem szarkasztikus hangot megütni... nem nagyon sikerült. Klaus a fejét rázva beszállt a járgányába.
 Bonnie az autónál várt rám vigyorogva. Alig bírta visszafojtani a nevetését. "Ettől bezzeg már sokkal jobban érzi magát." - puffogtam.
  -Meg ne szólalj! - mondtam, mielőtt bármit is szólhatott volna.

...

  -Biztos, hogy jó felé megyünk? Ez az út nekem picit... veszélyesnek tűnik... miért nem megyünk inkább az autópályán? - kérdeztem, a kezemben a térképet forgatva. Én az anyósülésen ültem elől, Elena vezetett, Bonnie pedig hátul "vigyázott" a szendvicsekre, amit indulás előtt csináltunk. Dél felé járt, és ahhoz képest, hogy milyen idő volt Mystic Falls-ban, a nap magasan járt az égen.   

  -Igen, biztos! Bízzatok bennem... Stefannal is erre jöttünk a nyáron.. tök biztonságos ez az út! - védte magát Elena.
  -De akkor nem te vezettél. - válaszolta Bonnie, arra utalva, hogy egy 150 éves vámpírnak talán egy picit jobbak a reflexei, mint neki.
  -Jogos. - bólogattam. Nekem sem fűlött hozzá a fogam, hogy (mellettünk egy jó mély árokkal) a sáros földúton száguldozzunk. Bár én valószínűleg túléltem volna a balesetet.... hacsak nem áll belém egy fa. Hülye gondolatok.
 Elena duzzogva nyújtotta ki ránk a nyelvét.
   -Ne kritizáljátok a sofőrt, mert egész egyszerűen kirakhatlak titeket, és akkor jöhettek a házhoz gyalog. - fenyegetőzött. Ez elég gyerekes volt, de minden esetre hatott a dolog.
 Körülbelül másfél óra múlva érkeztünk meg a Polgárháború idején épült, gyönyörű és egyben hátborzongató házhoz.
  -Végre megjöttünk! - szállt ki az autóból Elena.
  - De régen jártam itt!... majdnem 5 éve... - nyújtózkodott Bonnie.
  - Szerintem alig változott valamit... még mindig olyan.... ódon.... meg persze szép is. - mondtam.
  - Szerintem is szép, de most inkább pakoljunk be és egy picit söpörjünk fel a kosz miatt, azután meg csinálhatnánk valamit. - nyitotta ki Elena a csomagtartót. - Mondjuk pille-cukrozhatnánk.
  -Rendben, én benne vagyok!-mosolygott Bonnie.

... 

 Kb. fél órával később a felmosórongyot és a vízzel teli vödröt húztam magam után az emeleten, miután végeztem a takarítás rám eső részével. A ház tényleg elég poros lett, mióta nem jártak itt Elenáék... Éppen kiléptem volna a vendégszobából a folyosóra, amikor meghallottam a parketta nyikorgását. Nem az én lépteim voltak azok.... és nem is valamelyik barátnőméi, mivel tisztán hallottam, hogy Bonnie az alsó szinten az apró "társalgóban" (akkor még így nevezték a nappalikat) tüsszög a felszálló portól, Elena pedig a velem szomszédos szobában tevékenykedett. 

 Kérdőn néztem végig a szűk folyosón. Nem volt ott senki. Viszont a nyikorgás mellett egy másik hangra is figyelmes lettem: mintha valamilyen ruhát vonszoltak volna végig a fényezett padlón. A halk lépések zaja a tőlem balra lévő fürdőszobából indult a lépcső felé. Dermedten álltam. Egyáltalán  nem értettem, hogy mi lehet ez az egész... Mikor az az akármi elérte azt a szobát, ahol Elena volt, a fura nesz abbamaradt. És Elena sikításával kísérve valami súlyosan puffant. Egy pillanat töredéke alatt beviharoztam a helyiségbe. 

  -Mi történt, Elena? - kérdeztem fellélegezve, amikor láttam, hogy kutya baja. 

  -Jól vagytok? - trappolt fel Bonnie riadtan a patinás lépcsőn.
  -Nincs semmi baj... csak leesett néhány vaskos könyv a polcról.... - válaszolt Elena, közben elkezdte felszedegetni a poros köteteket. Lehajoltam, hogy segítsek neki. A tekintetem megakadt egy régi fotóalbumon. Felvettem... és egy antik fénykép hullott a földre: (gondoltam beragasztom a naplómba, úgysem kell senkinek)

 ...És elállt a lélegzetem: a képen felismertem Kol-t, akivel a boltban találkoztam.

Folytatjuk !

 Sziasztok! :))
Először is szeretném elnézéseteket kérni, hogy majdnem, sőt több mint egy hónapot késtem a következő résszel....  Tudjátok , itt a Nyár, sokszor nem voltam itthon, vagy nem volt időm a blog írására.
 De, mivel a nyárnak lassan vége, és nagy valószínüséggel most lesz egy kis időm a blog folytatására, pár napon (vagy ha szerencsém van, órán) belül kész lesz az új rész :) Eddig jól haladok vele, már majdnem a felét megírtam, úgyhogy kitartás, nemsokára kész lesz. Remélem tetszeni fog.
 Ami a tartalmát illeti, nem sokat árulhatok el belőle, de annyit mondhatok, hogy izgalomból nem lesz hiány.  A címe (ezt azért elárulhatom) : Ház a tónál 
 Bízom benne , hogy felkeltettem az érdeklődéseteket. Ígéretemhez híven nemsokára készen lesz a folytatás. :))

                                                                                                              XXX: 
                                                                                                                      Lexi ♥