4.rész: Az alagút

Dátum : 09.03.        19:12 perc   

Kedves Naplóm!
Ma reggel Bonnie mellett ébredtem. Először nem értettem, hogy miért van ott, de aztán eszembe jutottak a tegnap történtek. Még most is borzongás fut végig a hátamon, ha a náluk történtekre gondolok.
 Rázogatni kezdtem Bonnie-t, hogy felébredjen.
  -Bonnie kelj fel!! Elkésünk a suliból!
  -Máris reggel van?-ásítozott.- Minek suliba menni? Ezek után még az utcára is félek kimenni.
  -Igen reggel van! Gyerünk zuhanyozni! Én addig csinálok neked reggelit.- utasítottam.
A konyhában a hűtőn egy cetli várt:

"Szeretlek!" Na persze. Mintha ezt már hallottam volna..-gondoltam.
 Kivettem a hűtőből a szendvicsem, (anya nem tud a vámpíros dologról) és csináltam egy teát Bonnie-nak és magamnak, aztán felvittem őket a szobámba. Bonnie közben már lezuhanyzott és az ágyamon ülve várt.
Miközben evett , én a teámat szürcsöltem és gondolkoztam...
   - Figyi Bonnie!- szólaltam meg- azon töprengtem... vajon hogy juthatott be a házatokba az az alak?
   -Mmmm.... a házunk a nagymamám nevére volt íratva , aki nemrég halt meg..... A szüleimnek az ő ügyvédjéhez kellett menniük, hogy a saját nevükre írathassák. Ezért mentek el. A lakás most senki nevén nincs. Talán azért tudott olyan könnyen bemenni az a férfi.- magyarázta.
   -Ó... Értem.
 Fél óra múlva már földrajzon ültünk.
   -Gyerekek!!! Csendet kérek!-tapsolt kettőt Mr. Davis- Ma az erdőbe megyünk különböző kőzetmintákat gyűjteni, amit majd később elemezni fogtok nekem!
                                                                          ...
    - Most pedig párba rendeződünk!-folytatta az órát (ekkor már az erdőben ácsorogtunk)-Miss Gilbert!
    -Igen, tanár úr?
    -Hol van Mr. Salvatore?
    -Beteg, uram. (Persze ez nem volt igaz)
    -Akkor legyen szíves Miss Bennett-tel menni!-adta ki az utasítást, mire Elena és Bonnie bólintottak. Aztán hozzám szólt: - Miss Forbes pedig legyen Mr. Mikaelson-nal!- mondta, mire odakullogtam Klaushoz. Ez nem ér! Lehet ,hogy Klaus helyes, de azért szívesebben lennék Elenáékkal!-fortyogtam magamban.
    -Remek!-tapsolt újra Mr. Davis, amikor már "elrendezte" a párokat.-Most pedig szétszóródunk és 2 óra múlva itt találkozunk! De nehogy elbaromkodjátok nekem az időt!-ezzel el is engedett.
Mi Klaus-sal egy dombtetőn baktattunk felfelé. Egyszer csak megláttam egy érdekesnek tűnő követ. Lehajoltam érte és felvettem.
  -Nézd milyen szép!-mutattam oda Klausnak.-Olyan az alakja mint egy...  Mmmmm...
  -Ez csak egy sima kő!!-szakította félbe Klaus a gondolatmenetemet.-Semmi különleges nincs benne, és nem hiszem hogy jó lenne mintának!
Bunkó.
 Pár percig csendben mentünk tovább, kőzetek után "kutatva". Illetve szerintem csak én keresgéltem. Valahogy éreztem , hogy a szeme sarkából engem figyel.
   - Mi az, megsértődtél?-kezdett szekálni.
   -Nem, csak... AÚ!-szakítottam félbe magam- egy kavics van a cipőmben!- mondtam, miközben egy közeli fához botladoztam. ( A vámpírok bőre érzékenyebb na!) Neki támaszkodtam a fának, hogy le tudjam venni a cipőmet, de a kezem megcsúszott, és megvágtam az ujjam.
   -Jujj! -kiáltottam fel megint.
   - Mi az, rádtámadt a kavics? - viccelődött a társam. Haha.... nagyon vicces!!!!
   -Nem, megvágtam az ujjam- engedtem el a fülem mellett a megjegyzést, mikor végre megszabadultam a kavicstól. Odamutattam neki a vérző ujjam mintegy bizonyításképpen. Klaus furcsán nézegette a kibuggyanó vércseppet.
   -Furcsa....-mormolta, úgy, hogy ne halljam. Ha ember lennék talán nem is hallom meg.
El akartam kapni a kezem , de hirtelen megfogta a csuklóm. Mintha áram futott volna végig a karomon.
A gyűrűmet vizsgálgatta.
   - Szép ékszer- mondta, és elengedte a csuklóm.
   - Igen, a nagypapámtól kaptam még régebben... -válaszoltam zavartan.
   -Milyen kő van benne?-kérdezte csak úgy mellékesen. Közelebb hajolt hozzám. Úgy nézett a kék szemeivel, mintha a vesémbe látna.
   -Ööööö..... -próbáltam összeszedni a gondolataimat.-Lapis Lazuli...
   -Á, már értem- hajolt hozzám egyre közelebb. Az arcunk már csak centikre volt egymástól.A szívem egyre gyorsabban vert. Hallottam, hogy az övé is. Elpirultam.
Az ajka szélének rándulása jelezte, hogy ezt ő is észrevette.... ( De kínos!) Azt hittem , hogy mindjárt megcsókol.
 Ehelyett meghallottam Elena és Bonnie kiáltozását:
   -HÉÉÉ! CAROLINE! VÁRJATOK MÁR MEG!- üvöltöztek. Mi ketten összerándultunk és elhúzódtunk egymástól. Megvártuk őket, és együtt mentünk tovább. Bonnie Klaus mellett , én pedig Elenával hátul. Reméltem, hogy nem vettek észre semmit. Hiú remény.
   -Ugye nem zavartunk meg semmit?- suttogta Elena a fülembe "aggodalmasan".
   -Haggyál már!- böktem a bordái közé, mire felkiáltott. De édes a bosszú!!
 Sajnos nem sokáig élvezhettem a drága "bosszúmat" , mert egyszer csak eltűnt a talaj a lábam alól és Elenát is magammal rántottam. Valami gödörszerűségbe estünk. A bokámba éles fájdalom hasított.
    - Ez most komoly?!-méltatlankodtam.
    -Mi történt?! Jól vagytok?-bukkant fel Bonnie feje a "gödör" szélénél.
    -Szerintem kibicsaklott a bokám!-kiáltottam oda neki.- Elena te jól vagy?
    -Jól, csak egy kicsit földes lettem.- mondta Elena.
    - Ti meg mit csináltok ott?- jött oda Klaus nevetve. Ő legalább jól szórakozott.
    -Ne röhögj, hanem segíts kijutni innen!- mondta Elena.
Ezek után már nem viccelődött tovább, hanem Bonnie-val együtt lemászott hozzánk.
    - És most mi legyen?-kérdezte Bonnie.
    -Keressünk egy kijáratot!-javasoltam.
    -Oké, csak felhívom Stefant!-mondta Elena.-Ááááá.... nincs térerő!
    - Nem csoda.-szólalt meg Klaus. Kissé furán nézhettünk rá mivel hozzátette: - A föld alatt vagyunk!
    - Menjünk már! -mondtam.
    -Tudsz járni?-Kérdezte Klaus.
    -Azt hiszem igen.- válaszoltam és a  vállára támaszkodtam, miközben felhúzott a földről. Egy pillanatra összerándult a gyomrom.
 A mobilokkal világítva mentünk egy darabig egy szűk járatban (illetve én Klausra támaszkodva botladoztam).
     - Várjatok!-törtem meg a csendet.- Elzsibbadt a lábam , had üljek le egy picit. (Igaz a bokám már rég meggyógyult, de azért fél lábon kellett vonszolnom magam, hogy Klausnak ne tűnjön  fel semmi.)
De Klaus csak könnyedén a karjaiba vett és úgy vitt tovább. Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig a torkomban dobogott. Klaus mintha egy mosolyt próbált volna elfojtani. Valamin nagyon jól mulathatott.
Két barátnőm sokat sejtetően összenézett, majd előrement, hogy "hátha előbb meglesz a kijárat".
Neheztelően pillantottam utánuk, Klaus pedig halkan felnevetett. A lélegzete az arcomat csiklandozta. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen fülledtek ezek a járatok.
 Valami neszt hallottam a hátunk mögül. Rémülten pillantottam a háta mögé. Nem láttam semmit.
     -Hallottad ezt?-kérdeztem.
     -Mit?
     - A neszezést.
     -Biztos csak a barátnőid azok. De azért menjünk előre, nem akarom, hogy eltűnjenek!
A hangja olyan hamiskásan csengett, de azért hittem neki. Miután utolértük Elenáékat (furcsán otthonosan sétál, mintha járt volna már ott.) együtt mentünk tovább. Időről időre még hallottam egy kis motoszkálást, amit Klaus is észre vehetett, mert néha hátrapillantott. Azt hiszem kissé paranoiás lettem.
 Beletelhetett vagy másfél órába, mire megleltük a kijáratot. Patakokban folyt rólunk az izzadság és kiszáradtunk. De végre kijutottunk! A nyílás nem volt messze a földúttól, ami az erdőn megy keresztül. Már ott állt anya járőrkocsija, Stefané mellett. Mások is voltak ott. Biztos a mi keresésünkre akartak indulni. Kelletlenül hagyta, hogy Klaus lerakjon a földre , majd kiáltozni kezdtem:
      -HAHÓÓÓ! ITT VAGYUNK ANYU!
Közben már Elena oda is rohant Stefanhoz, aki megölelte és egy puszit nyomott a homlokára. Anya csak játszotta az aggódó szülőt, és megköszönte Klausnak, hogy segített nekünk kijutni. Hirtelen milyen törődő lett...
Elköszöntünk Bonniéktól (ő ma Elenánál alszik, fél hazamenni) én meg beültem anya mellé a kocsiba. Az ablakon keresztül néztem, ahogy Klaus beül a Volvojába és elhajt. Eddig nem is gondolkoztam azon, hol lakik. Hazafelé menet ezt nyugodtan megtehettem, mert anya nem szólt hozzám egy szót sem.
 A házunk előtt, mielőtt kiszálltam volna a járműből , még megkérdeztem, hogy mikor jön haza. Azt válaszolta, későn. Mennyire törődő és kedves! Azért legalább délután itthon maradhatott volna. Csak nem hal ki a város , ha kivesz egy kis szabadságot! Mindegy.
 A délután többi része eltelt, lezuhanyoztam, tv-t néztem és kiválasztottam a ruhámat Elena szülinapjára. (holnap díszíteni fogunk, nem lesz rá időm)
Íme:

 Most vettem észre, hogy még mindig földszagú a hajam... Ez ma nem az én napom. Mentem hajat mosni!