Kedves Naplóm!
Nem tudok aludni.Itt virrasztok már órák óta a nappaliban mellette. Gondoltam rá, hogy talán jól esne egy kis kikapcsolódás, de nem megy. Megfürödtem, lehoztam egy pokrócot és bevackoltam magam a kanapé melletti fotelba, hátha elbóbiskolok. De nem jön álom a szememre. Még a tv-t is bekapcsoltam, pont a kedvenc műsorom ment az egyik adón, de a pillantásom minduntalan a kanapén szuszogó alakra tévedt.
Borzalmas napom volt ...amilyen furán jól kezdődött, olyan katasztrofálisan fejeződött be.
Hajnali fél 6-kor furcsa zajokra ébredtem. Először csörömpölés, majd sercenés, végül olyan hang, mintha egy serpenyőt helyeznének a tűzhelyre. Túl kómás voltam ahhoz, hogy bármit is felfogjak, úgyhogy csak feküdtem az ágyamban csukott szemmel és hallgattam a lentről felszűrődő hangokat. Kis idő múlva furcsa szag ütötte meg az orromat.Grimaszt vágtam. Régebben mikor még ember voltam, az "illat" vágyakozást ébresztett bennem. De most ez az átható tojás-szag enyhe émelygést okozott. Felkászálódtam hát és az ablakhoz szédelegtem, majd kitártam. Nem botladoztam vissza a fekvőhelyemhez, inkább fogtam magam és ott, az ablak előtt elterültem a puha szőnyegen. Csak feküdtem és néztem, ahogy az ablakon beáramló lágy, meleg szellő a függönyömmel játszadozik. (De a bűz csak nem akart szűnni...)
Fáradt mélázásomból egy hang zökkentett ki:
-Áú!-kiáltott fel valaki. Annyira meglepődtem, hogy felültem, és megpróbáltam feltápászkodni a padlóról, hogy aztán egy nagy BUMM! kíséretében a fejemhez kapjak majd visszahuppanjak a földre .
-Áú!-mondtam én is. Újra megpróbáltam felállni, ezúttal messziről kerülve az ablakkeret szélét. Lassan lebaktattam a lépcsőn és a szememet meresztgetve besétáltam a konyhába.
Anya levette a tűzhelyről a hagymás tojást, majd az ujját rázva a csaphoz sietett és a hideg víz alá tartotta kicsit hólyagos testrészét.
-Ööö...Anyu?!-alig bírtam kinyögni a szót meglepetésemben. "Ez most komoly ?!"-kérdeztem magamtól gondolatban.
-Á, szia kicsim!-mosolygott rám.-Jól aludtál?
-....jól, köszi...de -meredtem rá még mindig kissé meglepetten.
-Hm?-mondta, miközben sebtapaszt rakott az ujjára, amit megégetett, majd tányérokra rakta az ételt
-Bocs, hogy megkérdem, de neked nem kéne..dolgoznod?
-Nem, Caroline, mára szabad napot vettem ki ..eléggé kifárasztott a munka ...az a sok haláleset meg állat-támadás...
-Haláleset?-erre már sokkal éberebb lettem.-Úgy érted egy gyilkos van a városban?
Anya félbehagyta a konyha tündérkedést és felnézett rám:
-Én ilyet nem mondtam!...De azért vigyázz magadra... sosem tudhatod...
-Ühüm..-közben igyekeztem nem levegőt venni a szag miatt...Sajnos, hogy beszélni tudjak muszáj volt " lélegeznem".
-Caroline...arra gondoltam, hogy mi lenne,ha ma este miután hazaérsz csapnánk egy ilyen "csajos bulit"?-halottam, hogy a szívverése felgyorsul, ahogy a szemembe néz. Izgult. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak...
utoljára 12 éves koromban tartottunk ilyen "csajos bulit".Azóta nem voltunk együtt többet egy óránál....
Legfeljebb szülinapomon vagy ha a rokonaink látogatóba jöttek.
-Persze....oké!- nyögtem ki végül.
...
-Akkor mégsem jössz el velünk mozizni? - kérdezte Bonnie szomorkásan,amikor az iskolában elmeséltem neki a reggel történteket.
-Nem, sajnos nem...de mivel úgyis "csajos" este lesz, átjöhetnétek Elenával....biztosan nem bánná....
-Ki nem bánna mit?-vágott közbe Elena, aki akkor ért oda hozzánk.
-Anyukám szabadnapot vett ki, mert az őrsön nagy a nyomás a sok gyilkosság meg támadás miatt és "csajos" estét akar szervezni.-néztem rá. Barátnőmnek viszont csak két szó jutott el a tudatáig:
-Gyilkosságok és állattámadások?!-kezdtem érte aggódni, mert egészen lesápadt. -Na jó ez az egész kezd nagyon eldurvulni.
-Szerintem is....-bólogatott Bonnie.
-Nem akarlak sürgetni Caroline, de szerintem ideje lenne elkezdened "kémkedni".-mondta Elena
-Szerintem is...-értettem egyet, bár én nem nagyon szívlelem az ötletet...
...
-Szia!-mosolyogtam Klausra, amikor leültem mellé a teremben.
-Helló!-intett flegmán. "Már most jól kezdődik"-gondoltam.
-Mi újság?-megpróbáltam vele beszélgetést kezdeményezni...
-Semmi... veled?-kérdezte szerintem csak udvariasságból.
-Semmi különös.-szedtem elő a tankönyveimet.
-Mi az a nem különös?-ekkor már egész testével felém fordult.
-Lényegtelen.-legyintettem mosolyogva. Reméltem, hogy ezzel felkeltem az érdeklődését.
-Mond el! -sikerült elkapnia a pillantásomat, nekem pedig beleveszni abba a lehetetlen szempárba.
-Anya ma vett ki először szabadnapot csak úgy spontán, hogy velem lehessen, mióta apáról kide... -csak úgy pörgött a nyelvem önkéntelenül is, és talán többet is mondok, ha nem szólal meg a csengő.
...
-Szóval, mi is derült ki az apukádról? -faggatott. Már szünet volt és az iskola udvarán sétálunk egymás mellett. Egyrészt örültem, hogy a családra terelődött a szó, hiszen így többet megtudhattam róla. Másrészt viszont...
-Öhm... hát, izé...
-Na! Mond már! Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni...
-Jó, ne bunkóskodj, ez elég kényes ügy!-fortyogtam.
-Bocs, ne haragudj!... Szóval?-nézett rám. Csak most vettem észre, hogy mindketten megtorpantunk.
-Oké, elmondom, de valamit ígérj meg!
-Mit?- húzta félmosolyra a száját.
-Még csak meg se próbálj nevetni!
-Rendben, nem fogok nevetni.- forgatta a szemét.
-Hát... az a helyzet, hogy... apukám meleg. -böktem ki. Klaus majdnem elröhögte magát, de tartóztatta magát és csak mosolygott.
-Értem. -mondta vigyorogva. Nem bírtuk ki nevetés nélkül. Egyszerre tört ki belőlünk. Az iskolaudvaron szinte mindenki minket nézett. Köztük Rebekah is.
-És a te családoddal mi a helyzet? -kérdeztem. -Vannak testvéreid?
-Igen, vannak.
-Milyen jó neked!... és hányan vagytok testvérek?- érdeklődtem csak úgy "mellékesen". Ő válasz helyett átnézett a vállam felett. Én is hátranéztem. Amikor a pillanásom találkozott Rebekah-éval a lány egy aprót biccentett nekem majd tovább sétált. Mintha azt mondta volna, hogy "Szóval így állunk!"
-Khm... -köhintett Klaus. Közben el is feledkeztem arról, hogy ő is ott van.-Ismered őt? -kérdezte.
-Fogjuk rá. -sóhajtottam.
Végül semmit sem tudtam "kiszedni" belőle, mert a szünet véget ért. Elindultunk az épület felé. Picit lemaradtam Klaustól, mert nagyon gyorsan sétált. Valaki hátulról megragadta a karomat. Megfordultam, hogy megnézzem ki az, és ráüvöltsek, hogy mit művel, de ahogy belenéztem Rebekah arcába a mondat a torkomra fagyott. Kérdőn bámultam rá, a kis csitri pedig intett a fejével, hogy maradjak nyugton. Már egy lélek sem volt az udvaron, amikor végre sikerült kiszabadítanom fájó végtagomat a műkörmei közül.
-Én figyelmeztettelek, hogy hagyd őt békén, különben megjárod, de nem hallgattál rám! Most aztán nagy bajban vagy!-vicsorgott, és ezzel egy időben jeges szél támadt az udvaron, mintha csak a szavait akarná nyomatékosítani.
-Te mindig is ilyen pszihopata voltál, vagy csak megjátszod?-gúnyolódtam. Rebekah egyre dühösebben festett, a szél pedig már szinte tépte szőke, enyhén ezüstös haját.
Meglepetésemre elmosolyodott, bár ez a mosoly inkább volt fenyegető, mint boldog.
-Vigyázz a szádra! Anyukád otthon van, ugye? Biztos nem örülne neki, ha az édes pici lánya miatt valamilyen szerencsétlenség érné...
-Őt nem fogod ebbe belekeverni!
-Ó, dehogynem fogom!-mondta, miközben az ujján lévő Lapis Lazuli gyűrűvel játszadozott.-Roppant élvezetes lesz... bár úgy hiszem, hogy neked nem annyira...
Éreztem, hogy a szemfogaim kihegyesednek, de türtőztettem magam, és nem ugrottam a torkának.
-Te beteg vagy!-hitetlenkedtem.
-Nem vagyok beteg, csak szeretek... játszani! De ne mond, hogy én nem figyelmeztettelek előre, kislány! -mondta, majd kacsintott és elment. Mármint elfutott, csak vámpír-gyorsasággal. Távozásával együtt a szél is csillapodott, majd abbamaradt.
...
Délután Elenáéknál ültünk, mert együtt kell kiselőadást csinálnunk biológiából.
-Na jó!-tette le a tollát Bonnie, és hátradőlt a kanapén.-Nekem ebből elegem van! Már elgémberedtek a tagjaim...
-Hú, de elszaladt az idő!.. -néztem az órámra. - Csajok, nekem mennem kell, mert még segítenem kell anyának... majd gyertek ti is!
-Persze, hogy megyünk! - mondta Elena. - Addig én keresek egy filmet, amit megnézhetnénk!
-Én meg szerzek nassolni valót! - mosolygott Bonnie.
-Oké. - álltam fel.
Elena kikísért az ajtóig. Nem mondtam el nekik azt, hogy Rebekah fenyegetett.... azt hittem csak blöfföl. Mint kiderült nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Ahogy hazafelé sétáltam, furcsa érzés kerített a hatalmába.. Ahhoz képest, hogy csak most ért véget a nyár, kezdett besötétedni. Az utcán végigfutó szellő furcsa, fémes szagot hozott magával... vér.
Az illat egyre erősebb lett ,ahogy a házunk felé közeledtem. Az időközben feltámadt szél kitartóan csapkodta a nyitva felejtett bejárati ajtót. Megtorpantam.
-Úristen! - suttogtam, majd berontottam a házba.
Az előszobában félhomály uralkodott. A vér szaga szinte émelyítő volt.
-Anya? - kiáltottam. Nem jött válasz. A folyosó fehér kövén néhány apró piros folt éktelenkedett, amik a konyha felé haladva egyre nagyobbak lettek. A rajtam elhatalmasodó pániktól, könnyek gyűltek a szemembe, amitől szinte alig láttam, pedig a nappaliban bekapcsolva felejtett TV fénye is kiszűrődött a már sötét folyosóra.
Besétáltam a konyhába. Nem vettem levegőt, nehogy "bekapcsoljanak" vámpír-ösztöneim. Egyszercsak megláttam a konyha-pult előtt heverő sötét alakot.
-Jaj ne! - kiáltottam a könnyeimmel küszködve és odarohantam hozzá. - Anya! Anya, jól vagy?! Kelj fel! Hé! Nyisd ki a szemed! Nem hallhatsz meg, az nem lehet..... - az utolsó mondatom zokogásba fulladt.
Nagyot sóhajtottam, így sikerült egy kicsit lenyugodnom. Megkönnyebbültem, amikor meghallottam saját dübörgő szívem hangján keresztül Anya halk, lassú pulzusának lüktetését. Alaposabban megnéztem és láttam, hogy mély vágások vannak a karján és a hasán. Azokból folyt a vére. A szemfogaim akaratlanul is kihegyesedtek, de nem törődtem vele. Feltéptem velük a csuklómban néhány ért, amiből ennek hatására lassan csordogálni kezdett a vörös folyadék.
Sikerült anyát megitatnom, és amikor Elena és Bonnie megérkeztek, a sebei már lassan gyógyulni kezdtek.
Így hát a "csajos" estéből úgymond "takarítós" éjjel lett. Alig lehetett "kiűzni" a házból az alvadt vér szagát. Damon és Stefan is átjött, akik segítettek nekünk és azt mondták, hogy jobb lenne nem hívni a mentőket.
-Miért, mit mondanál nekik? - vonta fel a szemöldökét Damon, amikor hívni akartam a kórházat. - "Halló? Itt Caroline Forbes beszél, és azért hívom önöket, mert valaki megkéselte az anyámat, de ne aggódjanak, a sebeit már begyógyítottuk a vámpír-haverjaimmal!" - vinnyogta elvékonyított hangon, amivel sikerült egy kis mosolyt csempésznie az arcomra. Bonnie, Stefan és Elena szúrós pillantást vetett rá. Mire végeztünk 11 óra is elmúlt , kikísértem Bonnie-ékat és megbeszéltük hogy holnap elmegyünk Elena tóparti házához.
-Anya? - kiáltottam. Nem jött válasz. A folyosó fehér kövén néhány apró piros folt éktelenkedett, amik a konyha felé haladva egyre nagyobbak lettek. A rajtam elhatalmasodó pániktól, könnyek gyűltek a szemembe, amitől szinte alig láttam, pedig a nappaliban bekapcsolva felejtett TV fénye is kiszűrődött a már sötét folyosóra.
Besétáltam a konyhába. Nem vettem levegőt, nehogy "bekapcsoljanak" vámpír-ösztöneim. Egyszercsak megláttam a konyha-pult előtt heverő sötét alakot.
-Jaj ne! - kiáltottam a könnyeimmel küszködve és odarohantam hozzá. - Anya! Anya, jól vagy?! Kelj fel! Hé! Nyisd ki a szemed! Nem hallhatsz meg, az nem lehet..... - az utolsó mondatom zokogásba fulladt.
Nagyot sóhajtottam, így sikerült egy kicsit lenyugodnom. Megkönnyebbültem, amikor meghallottam saját dübörgő szívem hangján keresztül Anya halk, lassú pulzusának lüktetését. Alaposabban megnéztem és láttam, hogy mély vágások vannak a karján és a hasán. Azokból folyt a vére. A szemfogaim akaratlanul is kihegyesedtek, de nem törődtem vele. Feltéptem velük a csuklómban néhány ért, amiből ennek hatására lassan csordogálni kezdett a vörös folyadék.
Sikerült anyát megitatnom, és amikor Elena és Bonnie megérkeztek, a sebei már lassan gyógyulni kezdtek.
Így hát a "csajos" estéből úgymond "takarítós" éjjel lett. Alig lehetett "kiűzni" a házból az alvadt vér szagát. Damon és Stefan is átjött, akik segítettek nekünk és azt mondták, hogy jobb lenne nem hívni a mentőket.
-Miért, mit mondanál nekik? - vonta fel a szemöldökét Damon, amikor hívni akartam a kórházat. - "Halló? Itt Caroline Forbes beszél, és azért hívom önöket, mert valaki megkéselte az anyámat, de ne aggódjanak, a sebeit már begyógyítottuk a vámpír-haverjaimmal!" - vinnyogta elvékonyított hangon, amivel sikerült egy kis mosolyt csempésznie az arcomra. Bonnie, Stefan és Elena szúrós pillantást vetett rá. Mire végeztünk 11 óra is elmúlt , kikísértem Bonnie-ékat és megbeszéltük hogy holnap elmegyünk Elena tóparti házához.
