Kedves Naplóm!
Most ébredtem fel. Kedd van. Tegnap nagyon fárasztó napom volt. Részletesen leírom... úgyis van időm.
Tegnap hajnalban felriadtam Stefanék egyik vendégszobájában. Úgy kapkodtam levegőért, mintha rohantam volna. Még izzadtam is! Beletelt egy kis időbe, hogy felfogjam: ezt az egészet csak álmodtam.
Még most is tisztán emlékszem minden egyes részletére:
Egy elhagyatott, ősi temetőben jártam, ahol a sírok mind össze voltak törve, bár ezt alig lehetett kivenni a sűrű ködben... Ahogy sétálgattam, jól szemügyre vettem a sírokat... a legtöbb az időszámításunk előtti időkből való volt. Egyszercsak megbotlottam egy kiálló kődarabban... ráhasaltam. A szemem előtt egy név rajzolódott ki: MIKAELSON Család... Nagy nehezen felemeltem a helyéről, és lemásztam az alatta lévő kriptába. Kissé zavarban voltam, mert úgy emlékeztem, mintha Klaus is Mikaelson lenne...
Odalent 5 koporsó volt... mindegyik zárva. Vagyis csak 4. Az egyik tárva nyitva állt. Odamentem. A lépéseim visszhangoztak a kriptában. A koporsóban... Klaus feküdt. Nagyon megijedtem, mert Klaus szeme hirtelen felpattant. Elkezdtem rohanni, de úgy éreztem, hogy egyre lassabban szaladok. Mikor végre-valahára a temető kapujához értem, Klaus termett előttem. Ekkor riadtam fel sikoltva.
Még mindig a rémálom hatása alatt voltam és levegőért kapkodtam, amikor Bonnie és Elena berontott a szobába.
-Mi történt?-aggodalmaskodott Elena.
-Se-semmi, csak... csak álmodtam.-feleltem hunyorogva a pislákoló lámpa fényében.
Bonnie leült mellém az ágyra , majd átkarolta a vállamat. Elena a másik oldalamra telepedett.
-Jól vagy?-kérdezte Bonnie.
-I-igen...-hebegtem.
-Menj és mosd meg az arcodat!
-O-oké.
Beballagtam a fürdőbe. Álmosan meredtem a tükörképemre, az pedig halálsápadtan nézett vissza rám.
-Hány óra van?-ásítottam amikor visszamentem a szobába.
-Mmmm.... azt hiszem, talán 7...-nyújtózkodott Elena.- szerintem én visszamegyek aludni...
-Úgy néz ki , hogy már elment a vihar... Szerintem én hazamegyek...- sétált az ablakhoz Bonnie.- Nagyon aggódhatnak értem.
-Jó neked....-mormogtam.
Már 10 óra is elmúlt, amikor Bonnie elindult.
-Majd hívj fel, ha hazaértél.-öleltem meg.
-Jó, rendben.
Ekkor még minden rendben volt... aztán fél óra múlva csörgött Elena mobilja....
-Haló? Bonnie?.... várj, kihangosítalak...-szólt bele a készülékbe.
-Haló.... i-itt vagytok?-remegett a hangja.
-Mi történt?-kérdeztem azonnal.
-Lehet, hogy paranoiás vagyok, de....
-Bonnie , nyögd már ki!-szólt közbe Elena.
-Va... valaki van a há...- Semmi más nem hallatszott, csak egy nagy reccsenés... és egy sikoly, ami egyre távolabbról jött.
-Úristen!!! Bonnie! Bonnie, ott vagy?!-kiáltottuk egyszerre. Ekkor újra villámlani kezdett és óriási mennydörgés rázta meg az eget.
...
-Van már valami fejlemény?-rohantam le Stefan-t és Damon-t, amikor hazaértek. Már kb. délután 2 volt és még mindig nem találtuk Bonnie-t. Elena és én tűkön ülve vártuk, hogy mikor jelentkezik Bonnie elrablója.... vagy hogy Damon-ék felhívjanak jelezve, hogy a barátnőnk megvan.... egyik sem történt. Őrjítő volt.
-Nem... teljesen nyoma veszett... mintha a föld nyelte volna el...-sóhajtott Stefan.
-De!-kiáltott fel Damon és diadalittasan felemelt egy mobilt.- a telefonja megvan!
Értetlenül néztünk a rá , majd a kezében tartott készülékre, aminek a képernyője ketté volt törve.
-Ezt most komolyan gondoltad?-kérdezte Elena.
-Humortalanok!-morogta az orra alatt Damon.
-Szóltatok már Mrs. Bennett-nek?-érdeklődött Stefan.
-Jah, még csak a másik boszi kéne a hókuszpókuszaival...-vágott közbe Damon.
-Hmmm ... ez nem is olyan rossz ötlet..-mondtam és tárcsáztam a számot.
-A hívott szám jelenleg nem elérhető. A sípszó után hagyjon üzenetet!- "mondta" a telefonom.
-Semmi... nem elérhető!-mondtam ingerülten.
-Várj... eszembe jutott valami...- szólt Elena.- Nem úgy volt, hogy őneki is otthon kéne lennie?
-De!... mi van ha?...-nem fejeztem be a mondatot. A többiek így is tudták, hogy mire gondolok.
-Talán... de mi okuk lenne elrabolni őket?- kérdezte Stefan a kanapéra ülve.
Ekkor valami eszembe jutott.
-Várjatok! Nézzük meg Bonnie üzeneteit a telefonjában, úgy emlékszem, mintha az anyukája küldött volna neki SMS-t... de nem vagyok benne biztos, hogy így van. Stefan, van valamid, amivel csatlakoztatni lehet a telefont a laptophoz?-hadartam.
-Normális esetben nem helyeselném ezt, de mivel vészhelyzet állt elő, meglátom, mit tehetek.-mondta Stefan és kutakodni kezdett egy kábel után. Elena kedvesen mosolyogva nézett utána.
-Szerintem ez nem annyira jó ötlet... -akadékoskodott Damon.
-Miért? szaladt fel Elena szemöldöke.
Damon nem tudott válaszolni, mert Stefan visszatért egy kábellel a kezében.
Bonnie SMS-ei között aztén megtaláltam, amit kerestem:
Üzenet: Anyu
Dátum: 09.06.
-De!-kiáltott fel Damon és diadalittasan felemelt egy mobilt.- a telefonja megvan!
Értetlenül néztünk a rá , majd a kezében tartott készülékre, aminek a képernyője ketté volt törve.
-Ezt most komolyan gondoltad?-kérdezte Elena.
-Humortalanok!-morogta az orra alatt Damon.
-Szóltatok már Mrs. Bennett-nek?-érdeklődött Stefan.
-Jah, még csak a másik boszi kéne a hókuszpókuszaival...-vágott közbe Damon.
-Hmmm ... ez nem is olyan rossz ötlet..-mondtam és tárcsáztam a számot.
-A hívott szám jelenleg nem elérhető. A sípszó után hagyjon üzenetet!- "mondta" a telefonom.
-Semmi... nem elérhető!-mondtam ingerülten.
-Várj... eszembe jutott valami...- szólt Elena.- Nem úgy volt, hogy őneki is otthon kéne lennie?
-De!... mi van ha?...-nem fejeztem be a mondatot. A többiek így is tudták, hogy mire gondolok.
-Talán... de mi okuk lenne elrabolni őket?- kérdezte Stefan a kanapéra ülve.
Ekkor valami eszembe jutott.
-Várjatok! Nézzük meg Bonnie üzeneteit a telefonjában, úgy emlékszem, mintha az anyukája küldött volna neki SMS-t... de nem vagyok benne biztos, hogy így van. Stefan, van valamid, amivel csatlakoztatni lehet a telefont a laptophoz?-hadartam.
-Normális esetben nem helyeselném ezt, de mivel vészhelyzet állt elő, meglátom, mit tehetek.-mondta Stefan és kutakodni kezdett egy kábel után. Elena kedvesen mosolyogva nézett utána.
-Szerintem ez nem annyira jó ötlet... -akadékoskodott Damon.
-Miért? szaladt fel Elena szemöldöke.
Damon nem tudott válaszolni, mert Stefan visszatért egy kábellel a kezében.
Bonnie SMS-ei között aztén megtaláltam, amit kerestem:
Üzenet: Anyu
Dátum: 09.06.
"Szia drágám, elmentem Jane barátnőmhöz Miami-ba, apád üzleti úton van, ő 1 hét múlva hazaér, én még nem tudom, hogy mikor érek haza. Puszi: Anyu"
-Ezek szerint a szülei biztonságban vannak.-sóhajtott fel Elena. Tovább kutakodott az üzenetek között. Kissé beleélte magát a kémkedésbe... Damon pedig valamiért feszülten figyelte a képernyőt...
Elena váratlanul felkiálltott, amire összerezzentem:
-Jé... ez az üzenet tőled jött Damon a vihar estéjén.-fordult az említett személy felé.
Ez enyhén szólva felkeltette az érdeklődésem... elálltam Damon útját, aki a laptop felé furakodott.
-Akkor 23:00-kor találko.... -olvastuk fel hangosan Elenával együtt addig, ameddig Damon át nem furakodott köztünk és ki nem húzta Bonnie mobilját.
-Khm... megyek és megkeresem.. -mondta értetlen arcunk láttán, majd nemes egyszerűséggel zsebre vágta a telefont és kicsörtetett az ajtón.
- Ez meg mi volt? - nézett Stefan-ra Elena.
-Öööö.... gőzöm sincs... szerintem valami az agyára ment...- válaszolta.
-Jó, oké, ezzel most nem érünk rá foglalkozni! -törtem meg a hirtelen keletkezett kínos csendet. -Meg kell keresnünk Bonnie-t!
-Igazad van. - helyeselt Elena , majd megint Sefanhoz fordult.- Az erdőben kerestétek már?
-Nem.... -rázta a fejét Stefan.- Hozok esernyőt és esőkabátot. Úgy látom már megint rákezdett.
...
-Elena.... - vinnyogtam. Már vagy egy órája baktattunk a ködös , esős időben.- Biztos vagy benne , hogy Bonnie az erdőben van?
-Jajj, Caroline, ne hisztizz már! Miért, szerinted hova mehettek? A városban nem tudnak elrejtőzni, Bonnie-t sok mindenki ismeri, felismernék.... a vihar miatt meg nem tudták elhagyni a várost.... a reggeli híradóban vot, hogy a Mystic Falls-ból kivezető utak szinte járhatatlanok.... úgyhogy maradt az erdő!
Idegesen fújtattam egyet.... be kellett látnom, hogy igaza van. Csak ne lett volna minden olyan sáros! Ígyhát tovább csatangoltunk ketten az időközben besötétedett "vadonban". (Stefan elment megkeresni Damon-t, mi pedig elindultunk felkutatni Bonnie-t)
- Ez meg mi volt? - nézett Stefan-ra Elena.
-Öööö.... gőzöm sincs... szerintem valami az agyára ment...- válaszolta.
-Jó, oké, ezzel most nem érünk rá foglalkozni! -törtem meg a hirtelen keletkezett kínos csendet. -Meg kell keresnünk Bonnie-t!
-Igazad van. - helyeselt Elena , majd megint Sefanhoz fordult.- Az erdőben kerestétek már?
-Nem.... -rázta a fejét Stefan.- Hozok esernyőt és esőkabátot. Úgy látom már megint rákezdett.
...
-Elena.... - vinnyogtam. Már vagy egy órája baktattunk a ködös , esős időben.- Biztos vagy benne , hogy Bonnie az erdőben van?
-Jajj, Caroline, ne hisztizz már! Miért, szerinted hova mehettek? A városban nem tudnak elrejtőzni, Bonnie-t sok mindenki ismeri, felismernék.... a vihar miatt meg nem tudták elhagyni a várost.... a reggeli híradóban vot, hogy a Mystic Falls-ból kivezető utak szinte járhatatlanok.... úgyhogy maradt az erdő!
Idegesen fújtattam egyet.... be kellett látnom, hogy igaza van. Csak ne lett volna minden olyan sáros! Ígyhát tovább csatangoltunk ketten az időközben besötétedett "vadonban". (Stefan elment megkeresni Damon-t, mi pedig elindultunk felkutatni Bonnie-t)
Pár perc múlva valami neszt hallottam a hátunk mögül. Valaki követett minket. Hirtelen hátrafordultam: a lépések zaja abban a pillanatban elhalt.
-Mi az? - érdeklődött Elena.
-Semmi...-válaszoltam visszafordulva, de a szavaim ellenére figyelmeztetően pillantottam rá. Elena vette az adást és bólintott egy aprót. Közben újra megindultunk. Elena mögöttem jött.
-Na jó, ebből elég!- színészkedtem. -Felhívom Stefan-t. (ezt komolyan gondoltam.) A telefon kicsöngött, de aztán.... aztán valamiért megszűnt a térerő. - Ez most komoly?-mérgelődtem, közben pedig megfordultam. Nem volt ott senki.
-Elena?...... hahó!! Ez nem vicces, Elena! Elena itt vagy?! Hová tűntél?!- kiabáltam egyre kétségbeesetten barátnőm után. Bár sötét volt, a földön mégis furcsa nyomokat találtam, amik pont az ellenkező irányba vezettek. Olyan hangtalanul és gyorsan mentem, ahogy csak tudtam. a nyomok elvezettek egy régi pince bejáratáig. Biztos itt lehetnek!-gondoltam. Rángatni kezdtem az ajtót. Zárva volt. Aztán idegesen csapkodni kezdtem:
-Bonnie, Elena!!!! Itt vagytok?
-Car... Caroline?- hallottam Bonnie halk, erőtlen hangát odabentről.
-Ó, hála a jó égnek!- sóhajtottam.- maradj ahol vagy, mindjárt kiszabadítalak!
-Ne, Caroline!- kiabált Elena is. Ezek szerint az a valaki gyorsabb volt nálam..- Most menj haza! Szólj Stefan-nak és Damon-nek! Majd csak holnap gyertek vissza! Gyerünk , indulj már! - a hangja közelgő pánik-rohamról árulkodott.
-Nem kell értem aggódnotok! Simán elintézem!- próbáltam őket lenyugtatni.
-Ne Caroline! Ez itt egy Vérfarkas!
Hirtelen urrá lett rajtam e rettegés. Ha egy vérfarkassal van dolgunk..... akkor az számomra életveszélyes lehet. Ha egy megharap valamilyen vámpírt, akkor a mérge megöli őt..... és én nem akartam erre a sorsra jutni!
-De hát...... - azt akartam mondani, hogy még nincs telihold, de tévedtem..... az volt!
Valaki vérfagyasztóan felnevetett a hátam mögött... tisztára , mint egy horror filmben...
Megperdültem a tengelyem körül és háttal a pince ajtajáig hátráltam.
-Ki vagy te?- tettem fel a kérdést, a jóképű, sötétbarna hajú fiúnak.
-Az csak maradjon az én titkom... -húzta vigyorra a száját. A hangjában és az egész viselkedésében is volt valami.... "állatias".
-Khm...- köszörültem meg a torkom.- ... ha nem haragszol, én most mennék!
-Nem mész te sehova! - ragadta meg hirtelen a karom. Felsikoltottam. Bonnie és Elena belülről csapkodni kezdték az ajtót:
-Fuss, Caroline! - sikongatott Bonnie. Nem kellett kétszer mondani. Kirántottam a karom támadóm kezéből és futásnak eredtem. A következő pillanatban már egy farkas rohant mögöttem. Amikor úgy tűnt, leráztam, nyomkodni kezdtem a mobilom... abban a pillanatban tökmindegy volt, hogy kit hívok... Így hát megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor Klaus beleszólt a telefonba:
-Mi történt Caroline?
-Ó, de jó, hogy... felvetted! - ziháltam!- Ugye, te tudsz a vámpírokról...
-Aha. -a hangja feszült figyelemről árulkodott.
-Nos... akkor bizonyára a vérfarkasokról is. -megint helyeselt.- Na mármost... Itt vagyok az erdőben és éppen egy farkas akar megölni....
-Oké, próbálj elrejtőzni.... indulok. - vágott bele a mondatom közepébe. Ezzel lerakta.
Nem vettem észre, hogy a farkas közben utolért. A következő, amire emlékszem, az az, hogy az állkapcsa rázárul a telefont tartó kezemre és hogy én felüvöltök fájdalmamban. Sikerült leráznom magamról. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben. Egy ideig próbáltam legyűrni, de aztán megbotlottam egy kőben, és háttal a földnek csapódtam... a vérfarkas ugrani készült.... de ekkor valaki nekiugrott és az állat nyaka egy reccsenéssel eltörött.
Szédelegve felültem. Alig tudtam kivenni megmentőm arcát.... minden kezdett homályos lenni... A férfi gyengéden megfogta a kezem és felhúzott a földről. Mikor minden kitisztult, hálásan néztem az aggodalomtól ragyogó , zöldeskék szempárba.
-Hú... köszi!- csak ennyit bírtam kinyögni. Már megint szédülni kezdtem.
-Jól vagy?-kérdezte Klaus, miközben a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Csak most tűnt fel, milyen közel is voltunk egymáshoz.
-Aha... azt hiszem.
Közelebb hajolt hozzám... csak pár centivel, de éreztem leheletét az arcomon. Mélyen a szemembe nézett.
Aztán.... aztán , nem tudom hogyan, de az ajkunk egyszercsak összeért. Olyan volt, mintha áramütés ért volna. Visszacsókoltam, ő átkarolt, én pedig a kezem a nyaka köré kulcsoltam... volna, ha nem kiáltok fel fájdalmamban.
Klaus visszahúzódott, és a kézfejemre nézett. Követtem a pillantását: az a hely, ahol a farkas megharapott kezdett elfertőződni. Klaus megfogta a kezem, én pedig felszisszentem fájdalmamban.
-A fenébe!- kiáltott fel Klaus, majd hozzám fordult. - Gyere, haza viszlek.
-De , a lányok.....
-Nincs semmi de!- szólt, és a karjába kapott. Minden elsötétült.
...
Otthon ébredtem fel, az ágyamban. Az ágyam mellett anyu ült.
-Hol vagyok?-nyitogattam a szemem. Ez teljesen felesleges kérdés volt, hiszen azonnal felismertem a szobámat.
-Cssss, kicsim, most ne erőltesd meg magad.... otthon vagy, Klaus hozott haza.
-De.... anya..- Ezt az egészet nem értettem...... mit mondhatott Klaus anyának?! Hiszen ő nem tudja, hogy mi vagyok....
-Nyugi, Caroline. Ne erőltesd meg magad.... de miért nem mondtad el?!
-Mit?-értetlenkedtem, bár volt egy halvány sejtésem arról, hogy miről lehet szó.
-Hogy, hogy.... -szemlátomást küszködött, hogy rendesen ki tudja mondani.- vámpír vagy...
az utolsó szónál a hangja elcsuklott. Válaszolni akatam neki, megnyugtatni, hogy nem őrült meg és könnyebbé tenni neki ezt a helyzetet, de ... de eltűnt! Gyorsan felültem, de rögtön megbántam, mert a kézfejem, amire rátámaszkodtam sajogni kezdett. A sebhely még mindig ott volt. Nem értettem ezt az egészet. Hogy tűnhetett el anya?!
Mintegy végszóra, Klaus lépett be a szobámba.
-Jobban vagy?
-Nem is tudom... hová tűnt anya?-néztem körül zavartan.
-Biztos csak hallucináltál... ez a farkasméreg egyik hatása.
-Ó.... -halványan emlékeztem rá, hogy mi történt.- Meg fogok halni?
-Nem , egyenlőre nem.
-Stefan és Damon hol vannak?
-A nappaliban... nem bíznak bennem. - bökött a fejével az ajtó felé. Közben letelepedett az ágyam szélére.
-Mi történt?.... Hogy érted azt , hogy nem fogok meghalni?... és egyáltalán ki vagy te igazából. Klaus nagyot sóhajtott, és elmondta, hogy ő is vámpír... csak más féle, mert ő úgymond vérfarkas is egyben.... erre egy külön szót használt.... hibrid, azt hiszem...
-... Mikor félálomban voltál, adtam neked a véremből... tudod a hibridek meg tudják menteni a vámpírokat.... ez úgymond a farkas-méreg ellenszere.
-Aha....- próbáltam megemészteni a hallottakat. - És Elena, meg Bonnie?... Ők itt vannak?- erre Klaus alig észrevehetően megrázta a fejét.- Beszélnem kell Stefannal...
-Jó, majd beszélsz vele, de nem most egyenlőre pihenned kell!- nyomott vissza az ágyra.
-Hány óra van?... Anya tudja már....
-Körülbelül éjfél lehet... jó sokáig aludtál- szakított félbe.- A sheriff miatt meg ne aggódj, valamelyik barátod megigézte, hogy jó mélyen aludjon...
-Aha... oké.. -ásítottam, majd a szemeim újra lecsukódtak.
És most itt ülök az ágyamban a hátamat kényelmesen a párnáimnak döntöm és naplót írok.... Beszélnem kéne Damonékkel, hogy keressék meg azt a pincét... de ki tudja, hogy nem hallucináltam -e azt is?? Ezek szerint az a csók sem lehetett valódi... Nem tudom...
Lehet, hogy visszaalszok... egy kis pihenés nem árt... vagy inkább először lezuhanyzok... Jó, megpróbálok felkelni. Utána elmegyek és ellenőrzöm azt a pincét.
-Mi az? - érdeklődött Elena.
-Semmi...-válaszoltam visszafordulva, de a szavaim ellenére figyelmeztetően pillantottam rá. Elena vette az adást és bólintott egy aprót. Közben újra megindultunk. Elena mögöttem jött.
-Na jó, ebből elég!- színészkedtem. -Felhívom Stefan-t. (ezt komolyan gondoltam.) A telefon kicsöngött, de aztán.... aztán valamiért megszűnt a térerő. - Ez most komoly?-mérgelődtem, közben pedig megfordultam. Nem volt ott senki.
-Elena?...... hahó!! Ez nem vicces, Elena! Elena itt vagy?! Hová tűntél?!- kiabáltam egyre kétségbeesetten barátnőm után. Bár sötét volt, a földön mégis furcsa nyomokat találtam, amik pont az ellenkező irányba vezettek. Olyan hangtalanul és gyorsan mentem, ahogy csak tudtam. a nyomok elvezettek egy régi pince bejáratáig. Biztos itt lehetnek!-gondoltam. Rángatni kezdtem az ajtót. Zárva volt. Aztán idegesen csapkodni kezdtem:
-Bonnie, Elena!!!! Itt vagytok?
-Car... Caroline?- hallottam Bonnie halk, erőtlen hangát odabentről.
-Ó, hála a jó égnek!- sóhajtottam.- maradj ahol vagy, mindjárt kiszabadítalak!
-Ne, Caroline!- kiabált Elena is. Ezek szerint az a valaki gyorsabb volt nálam..- Most menj haza! Szólj Stefan-nak és Damon-nek! Majd csak holnap gyertek vissza! Gyerünk , indulj már! - a hangja közelgő pánik-rohamról árulkodott.
-Nem kell értem aggódnotok! Simán elintézem!- próbáltam őket lenyugtatni.
-Ne Caroline! Ez itt egy Vérfarkas!
Hirtelen urrá lett rajtam e rettegés. Ha egy vérfarkassal van dolgunk..... akkor az számomra életveszélyes lehet. Ha egy megharap valamilyen vámpírt, akkor a mérge megöli őt..... és én nem akartam erre a sorsra jutni!
-De hát...... - azt akartam mondani, hogy még nincs telihold, de tévedtem..... az volt!
Megperdültem a tengelyem körül és háttal a pince ajtajáig hátráltam.
-Ki vagy te?- tettem fel a kérdést, a jóképű, sötétbarna hajú fiúnak.
-Az csak maradjon az én titkom... -húzta vigyorra a száját. A hangjában és az egész viselkedésében is volt valami.... "állatias".
-Khm...- köszörültem meg a torkom.- ... ha nem haragszol, én most mennék!
-Nem mész te sehova! - ragadta meg hirtelen a karom. Felsikoltottam. Bonnie és Elena belülről csapkodni kezdték az ajtót:
-Fuss, Caroline! - sikongatott Bonnie. Nem kellett kétszer mondani. Kirántottam a karom támadóm kezéből és futásnak eredtem. A következő pillanatban már egy farkas rohant mögöttem. Amikor úgy tűnt, leráztam, nyomkodni kezdtem a mobilom... abban a pillanatban tökmindegy volt, hogy kit hívok... Így hát megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor Klaus beleszólt a telefonba:
-Mi történt Caroline?
-Ó, de jó, hogy... felvetted! - ziháltam!- Ugye, te tudsz a vámpírokról...
-Aha. -a hangja feszült figyelemről árulkodott.
-Nos... akkor bizonyára a vérfarkasokról is. -megint helyeselt.- Na mármost... Itt vagyok az erdőben és éppen egy farkas akar megölni....
-Oké, próbálj elrejtőzni.... indulok. - vágott bele a mondatom közepébe. Ezzel lerakta.
Nem vettem észre, hogy a farkas közben utolért. A következő, amire emlékszem, az az, hogy az állkapcsa rázárul a telefont tartó kezemre és hogy én felüvöltök fájdalmamban. Sikerült leráznom magamról. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben. Egy ideig próbáltam legyűrni, de aztán megbotlottam egy kőben, és háttal a földnek csapódtam... a vérfarkas ugrani készült.... de ekkor valaki nekiugrott és az állat nyaka egy reccsenéssel eltörött.
Szédelegve felültem. Alig tudtam kivenni megmentőm arcát.... minden kezdett homályos lenni... A férfi gyengéden megfogta a kezem és felhúzott a földről. Mikor minden kitisztult, hálásan néztem az aggodalomtól ragyogó , zöldeskék szempárba.
-Hú... köszi!- csak ennyit bírtam kinyögni. Már megint szédülni kezdtem.
-Jól vagy?-kérdezte Klaus, miközben a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Csak most tűnt fel, milyen közel is voltunk egymáshoz.
-Aha... azt hiszem.
Közelebb hajolt hozzám... csak pár centivel, de éreztem leheletét az arcomon. Mélyen a szemembe nézett.
Aztán.... aztán , nem tudom hogyan, de az ajkunk egyszercsak összeért. Olyan volt, mintha áramütés ért volna. Visszacsókoltam, ő átkarolt, én pedig a kezem a nyaka köré kulcsoltam... volna, ha nem kiáltok fel fájdalmamban.
Klaus visszahúzódott, és a kézfejemre nézett. Követtem a pillantását: az a hely, ahol a farkas megharapott kezdett elfertőződni. Klaus megfogta a kezem, én pedig felszisszentem fájdalmamban.
-A fenébe!- kiáltott fel Klaus, majd hozzám fordult. - Gyere, haza viszlek.
-De , a lányok.....
-Nincs semmi de!- szólt, és a karjába kapott. Minden elsötétült.
...
Otthon ébredtem fel, az ágyamban. Az ágyam mellett anyu ült.
-Hol vagyok?-nyitogattam a szemem. Ez teljesen felesleges kérdés volt, hiszen azonnal felismertem a szobámat.
-Cssss, kicsim, most ne erőltesd meg magad.... otthon vagy, Klaus hozott haza.
-De.... anya..- Ezt az egészet nem értettem...... mit mondhatott Klaus anyának?! Hiszen ő nem tudja, hogy mi vagyok....
-Nyugi, Caroline. Ne erőltesd meg magad.... de miért nem mondtad el?!
-Mit?-értetlenkedtem, bár volt egy halvány sejtésem arról, hogy miről lehet szó.
-Hogy, hogy.... -szemlátomást küszködött, hogy rendesen ki tudja mondani.- vámpír vagy...
az utolsó szónál a hangja elcsuklott. Válaszolni akatam neki, megnyugtatni, hogy nem őrült meg és könnyebbé tenni neki ezt a helyzetet, de ... de eltűnt! Gyorsan felültem, de rögtön megbántam, mert a kézfejem, amire rátámaszkodtam sajogni kezdett. A sebhely még mindig ott volt. Nem értettem ezt az egészet. Hogy tűnhetett el anya?!
Mintegy végszóra, Klaus lépett be a szobámba.
-Jobban vagy?
-Nem is tudom... hová tűnt anya?-néztem körül zavartan.
-Biztos csak hallucináltál... ez a farkasméreg egyik hatása.
-Ó.... -halványan emlékeztem rá, hogy mi történt.- Meg fogok halni?
-Nem , egyenlőre nem.
-Stefan és Damon hol vannak?
-A nappaliban... nem bíznak bennem. - bökött a fejével az ajtó felé. Közben letelepedett az ágyam szélére.
-Mi történt?.... Hogy érted azt , hogy nem fogok meghalni?... és egyáltalán ki vagy te igazából. Klaus nagyot sóhajtott, és elmondta, hogy ő is vámpír... csak más féle, mert ő úgymond vérfarkas is egyben.... erre egy külön szót használt.... hibrid, azt hiszem...
-... Mikor félálomban voltál, adtam neked a véremből... tudod a hibridek meg tudják menteni a vámpírokat.... ez úgymond a farkas-méreg ellenszere.
-Aha....- próbáltam megemészteni a hallottakat. - És Elena, meg Bonnie?... Ők itt vannak?- erre Klaus alig észrevehetően megrázta a fejét.- Beszélnem kell Stefannal...
-Jó, majd beszélsz vele, de nem most egyenlőre pihenned kell!- nyomott vissza az ágyra.
-Hány óra van?... Anya tudja már....
-Körülbelül éjfél lehet... jó sokáig aludtál- szakított félbe.- A sheriff miatt meg ne aggódj, valamelyik barátod megigézte, hogy jó mélyen aludjon...
-Aha... oké.. -ásítottam, majd a szemeim újra lecsukódtak.
És most itt ülök az ágyamban a hátamat kényelmesen a párnáimnak döntöm és naplót írok.... Beszélnem kéne Damonékkel, hogy keressék meg azt a pincét... de ki tudja, hogy nem hallucináltam -e azt is?? Ezek szerint az a csók sem lehetett valódi... Nem tudom...
Lehet, hogy visszaalszok... egy kis pihenés nem árt... vagy inkább először lezuhanyzok... Jó, megpróbálok felkelni. Utána elmegyek és ellenőrzöm azt a pincét.
