2013. október 4., péntek

11.rész: Ház a tónál

Dátum: 09.11.       23:12 perc 

Kedves Naplóm!
 Annyira kikészített a tegnapi nap, hogy miután írtam a naplómba, még órákig fent voltam. Csak akkor sikerült elbóbiskolnom, amikor a nap már felkelőben volt. Pár óra múlva felriadtam. Felültem a fotelből, és nagyot ásítva körülnéztem.
 Az ablak tárva-nyitva állt, a rajta befúvó már-már hűvös szél a fehér függönyöket tépkedte. Kinéztem rajta. Az ég egy kicsit szürke volt, de a nap néha felbukkant a felhők között. Szinte tökéletes őszi hangulat volt.... leszámítva a 22 fokos meleget. Becsuktam az ablakot, és megfordultam.
 A kanapén nem feküdt senki. A takaró, amit este anyára terítettem , összegyűrve hevert a földön. Nálunk általában mindig katonás rend uralkodott, úgyhogy beletelt néhány másodpercbe, amíg befogadtam a látványt.
 Anyára végül a konyhában leltem rá. Az asztalnál ült és a kávéját szürcsölgetve újságot olvasott. Nem emlékszik semmire a tegnapi napról, mert manipuláltam, hogy egy kicsit mások legyenek az emlékei....
  -Jó reggelt! - köszöntem.
  -Jó reggelt! - mosolygott rám. -Hogy aludtál?
  -Őszintén szólva... sehogy. - ásítottam.
  - Miért nem az ágyadban aludtál? - ráncolta a szemöldökét.
  - Nem tudom... nem volt kedvem felvánszorogni... -válaszoltam, miközben kávét töltöttem magamnak.
  -Értem. - hagyta rám. - ... tervezel valamit mára?
  -Igen, Elenával és Bonnie-val elmegyünk a Gilbert nyaralóba, a tópartra délután... valamikor holnap este jövünk haza. - ültem le mellé. - Te mit fogsz ma csinálni?
  -Még nem tudom... elég gyengének érzem magam, szerintem ma csak pihenni fogok...
 Szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el.. reméltem, hogy még nem akar elmenni dolgozni.
Nem sokkal később csörgött a mobilom:
  -Haló? - szóltam bele.
  -Szia! Nincs kedved eljönni velem bevásárolni az útra? - kérdezte Bonnie.
  -De, persze, elmegyek veled. - egyeztem bele.
  -Oké, akkor 10 perc, és ott vagyok. Szia!
  -Szia!

... 

   -Nem tudom, te hogy vagy vele, de már most alig várom, hogy odaérjünk! Annyira régen voltam abban a házban! - mondtam Bonnie-nak a Supermarket-ben. 
   -Én is nagyon kíváncsi vagyok, ho.... -kezdte Bonnie, de nem tudta befejezni, mert nekiment valakinek, és elakadt a lélegzete. Még le is sápadt, mintha valamitől... megrémült volna. - Ohh, e-elnézést - dadogta zavartan.  
 A sötét hajú fiú, aki eddig háttal állt nekünk, megfordult. 
   -Nincs semmi... baj. - mondta a jóképű srác, mondata közben félmosolyra húzva a száját. Bonnie-t mintha ettől mégjobban kirázta volna a hideg.
   -Öhmm.... én szerintem szerzek valahonnét kenyeret.... te addig keress valamilyen.... húst. - mondta, és (meg sem várva, hogy reagáljak valamit) elslisszolt.
  - A nevem Kol. - mutatkozott be az idegen, miközben a hentespult felé tartottunk. - Te pedig biztosan Caroline vagy.
   - .... Igen, de honnan tudod a nevem? Ha jól emlékszem , még sosem láttalak a városban.
   - Sokat hallottam rólad, és nem is nagyon láthattál, mert nemrég költöztünk ide.
 Nem értettem, hogy honnan hallhatott rólam... hacsak nem.....
  - Kitől hallottál te rólam? - néztem rá gyanakodva. Megálltunk a hentespult mellett.
Kol, mintha szórakozott volna rajtam.
  - Természetesen Klaustól... és persze Bekah-tól.
  - Ismered őket?
  -Klaus a bátyám, Rebekah meg a húgom. - úgy mondta a bátyám szót, mintha valami trágárság lenne..... a húgom szót pedig gúnyosan. Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. Egyrészt örültem, hogy "Bekah" csak Klaus testvére... azt hittem, hogy... mindegy mit hittem. De ha az a "csitri" Klaus testvére, akkor minek volt ez a nagy felhajtás? Nem hiszem, hogy féltékenységből.
  - Klausnak vannak testvérei?.... Ezt még nem is mondta nekem.....
  -Ó, csak nem elszóltam magam? - kérdezte  gunyorosan.
  - Hé, ha kértek valamit, akkor most döntsetek, vagy ha nem, akkor húzzatok innét, mert fenntartjátok a sort. - szólt ránk a pult mögött álló fiatal lány. Alig lehetett több húsz évesnél.
  - Egy pillanat kedvesem. - pillantott rá beszélgető partnerem. - ....Elkérhetném? - mutatott a lány kezében tartott hatalmas késre, miközben áthatóan a szemébe nézett.
 Kirázott a hideg, ahogyan a goromba pultos lány megüresedett tekintettel átnyújtotta neki az eszközt.
  - Köszönöm édesem. - vigyorgott Kol nyájasan. Kezdtem tőle berezelni. - Most pedig térjünk a lényegre. - nézett rám a kezében forgatva a kést. - Mit akarsz tőlünk?
  - Hogy mi?... - kérdeztem vissza értetlenül, kerülve a pillantását. Nem bírtam ránézni.
  - Ne játszd itt nekem a hülyét, tudom, hogy sántikálsz valamiben... csak azt nem, hogy miben. - suttogta, közelebb hajolva hozzám, a kést pedig az élével felém lassan elhúzta a torkom előtt. Tudtam, hogy nem árthat vele nekem, de attól még megborzongtam. Kezdtem komolyan megijedni.
  - Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz... - mondtam, miközben lassan hátrálni kezdtem.
  - Ó, dehogynem... - forgatta a kést a kezében. - De egyet ne feledj kislány... a tűzzel játszol! - mondta, és a bárdot a pultba állítva nyomatékosította a mondandóját.
 Nyeltem egyet.
Kol még egyszer rám villantotta gúnyos mosolyát, majd újra megszólalt:
  - Remélem érthető voltam.
  - Az nem kifejezés. - néztem vissza rá olyan fenyegetően, ahogy csak tőlem tellett.
  - Nagyon örültem. - intett nekem és a pultos lánynak válaszra sem méltatva, majd megfordult, és eltűnt a polcok között.
 Bonnie-ra a bejáratnál találtam rá.
  - Kösz,hogy faképnél hagytál -ugrottam neki rögtön.
  -Ne haragudj, csak nagyon furán érzem magam.... rossz előérzetem van ezzel a fickóval kapcsolatban.
  -Uhh... tényleg elég sápadt vagy... biztos vagy benne , hogy el tudsz jönni velünk? Ne menjünk inkább a jövő héten? - kérdeztem tőle, miközben a kajákat cipelve megindultunk a parkoló felé.
  -Nem, dehogy. Jobban leszek. De azért jó lenne ut.... - kezdte a barátnőm, de valami a torkára fojtotta a szót. Meredten bámult valamit. Vagy valakit.
 Én is arra néztem , amerre ő.. és meglepetésemben az összes zacskót elejtetem, ami a kezemben volt.
Klaus lehajolt, hogy segítsen felszedni az elejtett csomagokat, de én dühödten félrelöktem a kezét.
  -Te csak meg ne próbálj segíteni!-sziszegtem, mire érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
  -Beszélj vele!-suttogta Bonnie a fülembe, és már ott is hagyott. Megint.
  -Szabadna tudnom, hogy mi okból haragszol rám?-mosolygott Klaus.
  -Még van merszed megkérdezni? A te drágalátos húgod majdnem megölte az anyámat! Tegnap este!-kiabáltam kikelve magamból. - Nem rémlik valami?
  -Hé-hé! - csitított és megfogta a karom. A kezemen elektromosság futott át. - Először is: én erről semmit nem tudtam. Másodszor: ne kiabálj ilyeneket a nyílt utcán. Már így is mindenki minket néz.
 Igaza volt. a parkolóban mindenki minket bámult. Érdekes módon, amikor körülnéztem hirtelen mindenkinek fontos dolga akadt.
  -Mit keresel itt? - kérdeztem már valamivel nyugodtabban.
  -Téged. - hangzott a tömör, rövid válasz. - Beszélnünk kell.
  -Nincs miről beszélnünk. - állítottam (nem túl sok meggyőződéssel) és megpróbáltam őt kikerülni, de ő a karomnál fogva csak még közelebb húzott magához.
  -Dehogy nincs. - Lehelte. Libabőrös lett a hátam.
  -Na jó, nyögd ki , hogy mit akarsz! - szóltam rá. Amilyen gyorsan csak tudtam, faképnél akartam hagyni.... Nem létezhet olyan, hogy a gyomrom liftezik csak mert a közelemben van, miközben nagyon jól tudom, hogy miatta az anyám majdnem meghalt! - győzködtem magam.
  -Csak azt, hogy légy óvatos! Megmondom majd a húgomnak, hogy álljon le azzal, amit csinál, de semmit nem ígérhetek előre.. ő eléggé.... hogy is mondjam... önfejű tud lenni... -suttogta, majd elgondolkozva a szemembe nézett. Elpirultam. Már megint. Klaus ajkán mosoly bujkált.
  -Tudok vigyázni magamra! - húzódtam el tőle. Végre elengedte a karomat.
  -Efelől nekem semmi kétségem. - vigyorgott, nekidőlve a saját kocsijának. - Én a testőri képességeidre gondoltam...
   -Ohh.... dugulj már el! - mérgelődtem, és hátat fordítva neki öles léptekkel elindultam a parkolóban.
   -Hé Caroline! - kiáltott még utánam. A szívem kihagyott egy dobbanást. Megtorpantam.
   -Igen? - fordultam hátra zavartan.
   -A kocsid a parkoló másik végében van! - nevetett az öklébe.
   -Haha, nagyon vicces! - indultam meg visszafelé enyhén vöröslő fejjel. Igyekeztem szarkasztikus hangot megütni... nem nagyon sikerült. Klaus a fejét rázva beszállt a járgányába.
 Bonnie az autónál várt rám vigyorogva. Alig bírta visszafojtani a nevetését. "Ettől bezzeg már sokkal jobban érzi magát." - puffogtam.
  -Meg ne szólalj! - mondtam, mielőtt bármit is szólhatott volna.

...
  -Biztos, hogy jó felé megyünk? Ez az út nekem picit... veszélyesnek tűnik... miért nem megyünk inkább az autópályán? - kérdeztem, a kezemben a térképet forgatva. Én az anyósülésen ültem elől, Elena vezetett, Bonnie pedig hátul "vigyázott" a szendvicsekre, amit indulás előtt csináltunk. Dél felé járt, és ahhoz képest, hogy milyen idő volt Mystic Falls-ban, a nap magasan járt az égen.   
  -Igen, biztos! Bízzatok bennem... Stefannal is erre jöttünk a nyáron.. tök biztonságos ez az út! - védte magát Elena.
  -De akkor nem te vezettél. - válaszolta Bonnie, arra utalva, hogy egy 150 éves vámpírnak talán egy picit jobbak a reflexei, mint neki.
  -Jogos. - bólogattam. Nekem sem fűlött hozzá a fogam, hogy (mellettünk egy jó mély árokkal) a sáros földúton száguldozzunk. Bár én valószínűleg túléltem volna a balesetet.... hacsak nem áll belém egy fa. Hülye gondolatok.
 Elena duzzogva nyújtotta ki ránk a nyelvét.
   -Ne kritizáljátok a sofőrt, mert egész egyszerűen kirakhatlak titeket, és akkor jöhettek a házhoz gyalog. - fenyegetőzött. Ez elég gyerekes volt, de minden esetre hatott a dolog.
 Körülbelül másfél óra múlva érkeztünk meg a Polgárháború idején épült, gyönyörű és egyben hátborzongató házhoz.
  -Végre megjöttünk! - szállt ki az autóból Elena.
  - De régen jártam itt!... majdnem 5 éve... - nyújtózkodott Bonnie.
  - Szerintem alig változott valamit... még mindig olyan.... ódon.... meg persze szép is. - mondtam.
  - Szerintem is szép, de most inkább pakoljunk be és egy picit söpörjünk fel a kosz miatt, azután meg csinálhatnánk valamit. - nyitotta ki Elena a csomagtartót. - Mondjuk pille-cukrozhatnánk.
  -Rendben, én benne vagyok!-mosolygott Bonnie.
... 
 Kb. fél órával később a felmosórongyot és a vízzel teli vödröt húztam magam után az emeleten, miután végeztem a takarítás rám eső részével. A ház tényleg elég poros lett, mióta nem jártak itt Elenáék... Éppen kiléptem volna a vendégszobából a folyosóra, amikor meghallottam a parketta nyikorgását. Nem az én lépteim voltak azok.... és nem is valamelyik barátnőméi, mivel tisztán hallottam, hogy Bonnie az alsó szinten az apró "társalgóban" (akkor még így nevezték a nappalikat) tüsszög a felszálló portól, Elena pedig a velem szomszédos szobában tevékenykedett. 
 Kérdőn néztem végig a szűk folyosón. Nem volt ott senki. Viszont a nyikorgás mellett egy másik hangra is figyelmes lettem: mintha valamilyen ruhát vonszoltak volna végig a fényezett padlón. A halk lépések zaja a tőlem balra lévő fürdőszobából indult a lépcső felé. Dermedten álltam. Egyáltalán  nem értettem, hogy mi lehet ez az egész... Mikor az az akármi elérte azt a szobát, ahol Elena volt, a fura nesz abbamaradt. És Elena sikításával kísérve valami súlyosan puffant. Egy pillanat töredéke alatt beviharoztam a helyiségbe. 
  -Mi történt, Elena? - kérdeztem fellélegezve, amikor láttam, hogy kutya baja. 
  -Jól vagytok? - trappolt fel Bonnie riadtan a patinás lépcsőn.
  -Nincs semmi baj... csak leesett néhány vaskos könyv a polcról.... - válaszolt Elena, közben elkezdte felszedegetni a poros köteteket. Lehajoltam, hogy segítsek neki. A tekintetem megakadt egy régi fotóalbumon. Felvettem... és egy antik fénykép hullott a földre: (gondoltam beragasztom a naplómba, úgysem kell senkinek)
 ...És elállt a lélegzetem: a képen felismertem Kol-t, akivel a boltban találkoztam.



Folytatjuk !

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése